Keresés:       Csak fényképes  


A bútor története


Az élÅ‘ fa Å‘sidÅ‘k óta alapanyaga az otthont teremtÅ‘ embernek. Van, hogy az egész ház belÅ‘le készül, van, hogy csak gerendája, padlója, ajtaja. A bútorok készítésében a fa szerepe elvitathatatlan. Szépségét, szilárdságát és egyben hajlékonyságát, tartósságát nem pótolhatják az egyéb anyagok.A bútor majdani formáját nagyrészt befolyásolja a fa anyaga. Figyelembe kell venni, hogy a fa nem egynemű, tömör anyag, hanem sejtekbÅ‘l, nyalábokból és üregekbÅ‘l álló halmaz. A fa finomságának mutatói a likacsok. TölgybÅ‘l, kÅ‘risbÅ‘l, (ezek a durva likacsú fák közé tartoznak) nem lehet kecses kisbútort készíteni. A fa hasadósága a formatervezésben döntÅ‘ jelentÅ‘ségű, zsugorodását ill. dagadását pedig különbözÅ‘ módszerekkel kell meggátolni. Ennek elmulasztása vagy helytelen elvégzése a fa vetemedéséhez, elhajlásához vezet.A bútor formáját nemcsak az anyaga határozza meg, hanem a rendelkezésre álló szerszámok és technika is. Kezdetben a farönkbÅ‘l égetéssel formálták a kezdetleges használati eszközöket, mint pl. a teknÅ‘ket, csónakokat. A kiégett részt kikaparták - így a fatörzs eredeti formája határozta meg a láda alakját. Az ácsolt szerkezetű bútorok már ékkel, fejszével készültek. A fűrész, bár eredetileg egyiptomi találmány, általánossá válása csak a XIV. század végére XV. század elejére tehetÅ‘. A bútorkészítés másik fontos eszköze - a gyalu - bár az ókori népek találmánya, valójában csak a középkorban terjed el.A fűrészmalom, a gyalu és a különbözÅ‘ faragószerszámok lehetÅ‘vé tették a keretbetét-szerkezetes ún. asztalosbútorok gyártását. Lényege, hogy a bútornak csak a kerete, ládák esetében a négy sarokpalló és az azokra merÅ‘leges (már fűrészelt) deszkák vannak vastagabb fából; ez adja a keretet, amelyet vékonyabb anyagból készült betétlapokkal töltenek ki. A hordozószerkezetet, az erÅ‘s oszlopokat pilasztereket a keresztmerevítÅ‘khöz ácskötéssel, csapolt és fúrt szerkezettel kötötték. A vaspántos megerÅ‘sítés (az ún. vasalás) helyett a XIV. századtól már állandó jelleggel ún. fecskefark-kötést, faszögeket, facsapokat, köldökcsapokat, eresztékeket alkalmaznak. A XIV. századtól külön ládakészítÅ‘ céhek is működtek.

A gótikában élesen elkülönült egymástól az észak-európai és a déli kultúrkör. Északon fÅ‘leg a tölgyfa, délen inkább a fenyÅ‘fa volt használatos. A keményebb tölgy megmunkálásához elsÅ‘sorban faragószerszámokra, a puha fenyÅ‘höz inkább vésÅ‘kre volt szükség.
A reneszánsz korában egyre inkább differenciálódnak a faragó-, fűrészelÅ‘-, gyaluló-, vésÅ‘-, fúró-, metszÅ‘-, színelÅ‘-, reszelÅ‘-, csiszolószerszámok. A felületkezelést színelÅ‘pengékkel, horzsakÅ‘vel, szépiával, téglaliszttel, habkÅ‘vel, faszénnel végezték, ezután következett a többszörös firniszbevonás, ill. a viaszos utókezelés. A reneszánsz kezdetén még a tömör fára rajzolták a mintát, és a kivésett felületbe helyezték a mozaikszerűen összeillesztett színes fadarabokat. Az egyik legfontosabb munkaeszköz az intarziavágó kés lett, amelynek szára hosszú, pengéje rövid. Csak a XVII. században találták fel a lombfűrész- vagy fonálfűrészgépet. Óriási lendületet adott az intarzia fejlÅ‘désének a furnérvágó gép feltalálása, amely általánossá tette a furnérozást. Az olcsóbb alapfát vagy vakfát drágább és értékesebb fával, furnérlappal borították, amelybe beleágyazták az intarziát. Az intarziakészítÅ‘ eljárások a késÅ‘bbi korokban finomodtak. A kettÅ‘s alapú eljárás esetén pozitív és negatív intarzia keletkezik. Rendszerint világos és sötét lapot raknak egymásra, s a kivágás után a lapokat felcserélik. Képszerűbb intarziánál a vakfurnéros eljárást alkalmazzák, amikor három vagy többféle fából állítják össze a mintát. Gyakori az összerakásos és az alátétes eljárás is.
A csontberakást más az ókorban is ismerték, virágkora azonban a XV-XVII. században volt. A keleti eredetű díszítÅ‘ technika Spanyolországon át jutott Velencébe és Lombardiába. A sárgás fényű elefántcsont miként a fa szintén évgyűrűs, de a nedvesség hatására hamar kihullik, áttetszÅ‘, ezért nem lehet sötét vakfára ragasztani. A kagylóból, csigákból nyert gyöngyház, színessége révén is az egyik legkedveltebb intarziakiegészítÅ‘; sárgásfehér, rózsaszínű, vörös, zöld, fekete, kék. XIV. Lajos francia király udvarából indult világhódító útjára a teknÅ‘cberakás.A XVII. század az ún. pietra dura fénykora Firenzében, Augsburgban és Csehországban. Rendszerint asztalok és kabinetszekrények készülnek ezzel a díszítéssel. A 4-8 mm vastag márvány vagy féldrágakÅ‘táblákból fűrésszel vágják ki a mintát, amelyet szintén márványalapba helyeznek.
A XVII. századi fejedelmi udvarokban a ceremoniális bútorok (trónusok, asztalok, székek, guéridonok) favázon ezüstlemez vagy ezüstözött fémlemez borításúak. Az alapjában mezopotámiai eredetű bútorkészítÅ‘ eljárás a Napkirály udvarában kelt új életre - központjai Franciaország, Velence és Augsburg.A XVIII. században gyakori a kerámia betétlappal való dekorálás.
Még egy bútordíszítÅ‘ eljárásról, a szintén egyiptomi eredetű festésrÅ‘l kell megemlékeznünk. A középkorban a bútor szerkezeti felépítésének hiányosságait festékkel takarták el. A romantikában a nyers favázat vászonnal vonták be, erre került a gipsz vagy kréta alap, néha figurális festményekkel. A gótikától kezdve nemcsak a bútorokat, hanem a mennyezetgerendát és a falburkolatot is egyre gyakrabban festették. A késÅ‘ gótikában Közép-és Kelet-Európában, így hazánkban is - különösen az egyházi bútorművészetben megszokottá vált az ún. sablon vagy patronfestés. Sekrestyebútorok, baldachinos stallumok készültek ezzel a díszítÅ‘ eljárással.
Használati és dísztárgyak bevonására elÅ‘ször Indiában találták fel a lakkot, amelyet az ott honos lakkfából csapoltak. Színe eredetileg fekete és vörös, amelyet idÅ‘vel arany- és ezüstpor hozzáadásával megváltoztattak. Gyakran porrá tört gyöngyházat, cinket vagy bronzot hintettek a lakk felületére, s az így színezett felületet száradás után lecsiszolták.
Fontos szerepet játszott a bútorkészítésben a fa esztergályozása, amely a fúróeszközök megjelenésével egyidÅ‘s. Legjobban az egyenletes szövetű fák esztergályozhatóak, mint a hárs, a nyír, a juhar, a körte, a bükk, a gyertyán.
Új állomás az asztalostechnika történetében Michael Thonet hajlított bútora. A német származású Bécsben megtelepedett asztalosmester kezdetben vékony furnérszeletekre vágta a fát, enyvben fÅ‘zte, majd formára összefogva ragasztotta. KésÅ‘bb dolgozta ki tömörfa-hajlítási technológiáját, a bükkfa gÅ‘zölésével. Nevéhez köthetjük az olcsó, nagyüzemi, gépi tömegbútor gyártását is. Századunkban az Å‘ bútorai ihlették Le Corbusier-t, Breuer Marcelt és Ludvig Mies van der Rohet ugyancsak hajlított, de már csÅ‘bútoraik megtervezésében.


Forrás: Vadászi Erzsébet         / Eladó Bútor /









copyright: Eladó Bútor 2012            Felhasználási feltételek